Szerelem-gyöngyök

Egy szobor halála „Kicsi Dei, Dei, Deike” – mondtad, szívedben istenn?k közé emelve. „Kicsi Dei, Dei, Deike” –visszhangoztammagamban, egyetlen szót találva csak a viszonzásra: „Shándor”. Nem, nem neveztelek Miskinnek, mert már nememlékeztemrá pontosan, kit is hívtak így – hiába, hogy a darabot kétszer is láttam -, se Rogozsinnak, se Fehérlófiának. Pedig te így hívtad Magad. Verseltél. Gyakran eszedbe jutott kedvenc költ?dnek, József Attilának, egy-egy feljajduló sora, ami helyettesíti amúgy se gyarló szavaidat, s bár néha egy-egy régi foszlány az én szívemb?l is el?került, megláttam ebben a tükörben akkori magam: hogy a szépség nagy része bel?lem odavan. Aszépségé, ami régi versekben, igaz könyvek oldalain köszön ránk vissza, mert helyébe lépett már régóta valami más: kíméletlen világunkban a helytállás, megkapaszkodás, harc. Gyakorlati tudásnak neveztem - emlékszel? Valószín?leg ilyennek is láttál, ha nem is mondtad:félm?veltnek,elgazosodottnak. De emellett mégis szépnek, fogékonynak. Aztán elhangzott egy visszavonhatatlan mondat, amellyel puszta félelemb?l megcsúfoltam mindent, amit addig Rólad gondoltam, majd – ennek ellenére – kíváncsimohóságommiatt legördült egy lavina: a ki nem érdemelt és be nem érlelt csókok, ölelések halma. S ez volt romlásomnak megfordíthatatlan sora. Szíved istenn?jének szobra lezuhant, és darabokra tört... (Füzesabony, 1999. február 27.)