Aranysárkány

Novák ?Antal világa a kívülállók számára egyszer?, szelíd, tiszta és titokzatos, mert ez a világ a magányé. Pontossága, rendszeretete, szorgalma, lelkiismeretessége legendás hír?, pedig nem több kitartóan végigélt szerepnél, melynek lelki hátországa a szorongó nyugtalanság. Felesége elvesztése után az évek lassú vonulatában a hitves falon függ?, néma képe összeépült egy másik, egy él?, egy mind vonzóbb arccal – a Hildáéval, s mert a gyermek arca szinte egy az anyáéval, benne, általa él az egyiké és általa élet a másiké. Hilda mindebb?l semmit sem lát, csak annak poklát éli át. A kamaszok kegyetlen életrevalóságával tör magának réseket börtöne falán. Amikor apja rajtakapja Tibort Hilda szobájából való menekülése közben, szinte valódi vetélytársként néz vele, a tanítvánnyal farkasszemet. Hilda feszült párbeszéde apjával sürgeti a kimondhatatlant. Novák Antal itt, a Hildával való fájdalmas szócsatában találkozik el?ször a teljes magánnyal, mely kínzóbb a nemlétnél. És ett?l fogva, mintha megtébolyodott volna a világ. A diákok ellenségessé válnak, a kollegák egyre elviselhetetlenebbek. Hilda, Tibor, Liszner külön-külön, egyenként talán nem is rosszak, és mégis egy nagy, nyomasztó, ellenséges közösséggé egyesülnek Novák Antal alvajáró igazságkeresésének vízióiban. Öngyilkosságában a szenved? ember ül diadalt a megaláztatással való kiegyezés felett. Az aranysárkány az ifjúság szimbóluma, a végtelennel, az egekkel kacérkodó fiatalság-láznak, mindent tipró indulatnak, féktelen szabadság-akaratnak a jelképe. „Szép”, mert fényl?, csillogó, dús a ragyogásban; és riasztó, mert sárkány-test?. Csodálni való, magával ragadó, úsztatja a tekintetet, és mégis gy?löletes, mert jelzése, parancsoló istene az elmúlásnak.